2018. november 14. szerda. Jelenleg 22852 tagja van közösségünknek.

Mi tizenkilencen



2018.10.29. 15:40 | Utoljára módosítva: 2018.10.29. 15:40 Tulajdonos: Központi Alumni Portál
1958 szeptemberében 19 ifjú hallgató – 12 lány és 7 fiú – kezdte meg tanulmányait a Kossuth Lajos Tudományegyetem Természettudományi Kara vegyész szakán. 1963 júniusában 19 vegyész, ugyanaz a 19 fiatal vette át vegyészi oklevelét az egyetem Aulájában. Közben eltelt öt év – tartalmas és emlékezetes – öt év, majd azóta eltelt tizenegy – változatos és eredményes – további öt év.


Mi mind a tizenegyszer (sőt újabban már köztes alkalmakkor is) összejöttünk, összejövünk (többnyire már párjainkkal) felidézni, milyen is volt az az öt év, és mi történt a legutóbbi öt év(ek)ben. Velünk és körülöttünk – vagy már nélkülünk.

Mi erre a kezdetkor tizenkilenc és végzéskor ugyanaz a tizenkilenc prózainak tűnő, de kivételes adatra, elsősorban a mögötte lévő tartalomra büszkék voltunk és vagyunk. Nem is nagyon ismerünk hasonló példát. Azért vagyunk büszkék, mert ez – az egyéni képességeken, szorgalmon és teljesítményen túl – nem kis mértékben a hamar kialakuló jó közösségünk hatásának és erejének tudható be. Egyikünk sem jött kiemelkedő szakmai háttérrel (kémikusként mindenki első volt a családban), a csoport fele elsőgenerációs értelmiséginek számított. (Gyermekeink már majd kivétel nélkül diplomások, de egyikük sem kémikus.) Az akkori 20 pontos felvételi rendszerben 16–19,5 pontot szereztünk. Voltak jobb és voltak gyengébb átlagpontszámú évfolyamok a Karon. De a kémia szeretete, a tudás vágya, a teljesítmény becsülete, a diploma akarása valamennyiünkben megvolt és ez biztos alapot jelentett. Szakmailag ehhez járult egy döntően nagyszerű – felkészült és elkötelezett – oktatói gárda, élükön máig nagynevű professzorokkal: Bognár Rezső, Imre Lajos, Szarva Pál emlékét tábla és tanterem/laboratórium őrzi a kémiai épületben. Mi az öt évet a főépületben töltöttük, és az első néhány találkozót még az eredeti helyszíneken tarthattuk, de a kémiai épület belépése, a főépületi átalakítások után jobbára már csak felidézni tudtuk magunkban egykori tantermeinket, emlékezetes laboratóriumainkat.

A szakmai összetartást, s ezzel egy valódi összetartozást erősítette a mai szemmel (a kissé félresikerült hazai kreditrendszer fényében) merevnek tűnő oktatási és főleg vizsgarendszer. Katalógus ugyan nem volt (kivéve egy, imponáló demonstrációs kísérletekkel illusztrált tárgyat, de ott indokoltan), ám akkor mi (is) – tessék elképzelni! – rendszeresen jártunk előadásokra. (Na jó, ez nem mindig a száz, de nem is a ma gyakori tíz százalékos részvételt jelentette. A laborban a száz magától értődő volt.) A vizsgákra csoportosan kellett jelentkeznünk a tárgy előadójánál: kollokviumokat az általunk kért napon, a hét szigorlatot két-két nap alatt tettük le. Azért nagy előnye volt ennek a merevségnek, hogy mindenki azonos időben készült az adott tárgyból és – ha hiszi, ha nem a mai olvasó – déltájban elég gyakran összejöttünk, megkérdezni, megbeszélni néhány nehéz kérdést vagy bonyolult levezetést, mert nem csak megtanulni, de megérteni is akartuk a lényeget. (Tudom, nem szép dolog, ha most vizsgáztatói tapasztalataim alapján megjegyzem, ez ma is nagyon sokakra igen csak ráférne.) Bizonyára mindez hozzájárult ahhoz, hogy minden félévben több kitűnő index, egy esetben hat ilyen sikerült. Félreértés ne essék, volt mindenféle más jegy, sőt nem kevés utóvizsga is: nem volt az öt év (főleg az eleje) akadálymentes sétagalopp. De ezeket mindig mindenkinek sikerült időben kijavítani. Így maradtunk a tizenkilencből tizenkilencen.

Természetesen messze nem ebből állt ki az öt évünk. Félévente túrák a hegyekbe (olykor éjszakai eltévedésekkel), alkalmasint szüretek, klubdélutánok, hétvégi programok, hangulatos üzemlátogatások (pl. a mély hatást eredményező délután a Budapesti Likőripari Vállalatnál) olyan közösséget kovácsoltak, amiben mindenki jól érezte magát, ahova önként jött. Az idővel kialakuló (vagy már az érkezéskor meglévő) párkapcsolatok mindig befogadottakat hoztak a kollektívába és senkit sem „raboltak” el közülünk. Az érdem nyilván a szülőké, de – az évfolyamról felkért két keresztmamával együtt – egy kicsit mi is büszkék voltunk évfolyamtársnőnk másodéven született ikerlányaira. Az évfolyamon belül egy házasság köttetett: a Maripen nevű gyógyszer későbbi feltalálója és névadója között. Oktatóink is úgy tartottak – tartanak – bennünket számon, mint az egyik, ha nem a legjobb hallgatói közösséget pályájuk során. De semmiben sem versenyeztünk senkivel: magunknak tanultunk, magunknak szórakoztunk, magunk jövőjét építettük.
A végzés után mindenki kémikusként helyezkedett el. Tízen Debrecenben, mások Budapesten, Egerben, Miskolcon, Orosházán, Sátoraljaújhelyen, Tatabányán. Döntő többségünk meg is maradt a kémiánál, sokan (ma módjával értékelt) „törzstagok” lettünk. Természetesen voltak változások lakóhelyben, munkakörben, jobbára a házastársak „hatására”, de olyan, aki nagyon el akarta hagyni a kémiát, nem volt, senki sem csalódott a pályaválasztásában.

Az ötéves találkozókon az alakuló pályáról, a munkakörökről, tapasztalatokról, eredményekről, előrehaladásról számoltunk be. Itt sem versenyeztünk, nem arról szóltak a beszélgetések, hogy ki milyen „rangot” ért el, hanem hogy mit szeret abban, amit végez, mit ér el ő és kollektívája. Rendre az derült ki, hogy jó alapot kaptunk az alma materben, lehetett rá szakmailag építeni, és szép öt évet töltöttünk együtt, lehetett rá érzelmileg alapozni. Természetesen a családalapításokról, a 25 gyermekről – s az utóbbi találkozókon már az unokákról is. Ami érthető, hiszen bő évtizede nyugdíjasak vagyunk, és ez lehetőséget – olykor jó értelmű kötelmet – ad foglalkozni az apróságokkal, akiknek egyike-másika már egyetemista, és így nem igényel nagyszülői felügyeletet (legfeljebb a nagyi főzte jó ízű vasárnapi ebédet). Az is hozzátartozik a képhez (ne írjam nagyvonalúan: az élethez), hogy az ötödik találkozó óta már nem találkozhatunk mind a tizenkilencen. E legutóbbin már négy évfolyamtársunk helyén csak egy-egy gyertya égett, s többek párja sem jöhetett már el. Oktatóinkat is meghívtuk a találkozók délutáni beszélgetéseire. Most hatból négyen velünk tudtak lenni (84 és 96 év közöttiek) és együtt idéztünk fel kellemes közös emlékeket. Azt éreztük, nem csak az idő szépítette meg azokat!

Ha van tanulsága egy ilyen rövid beszámolónak, azt nem érdemes külön megfogalmazni: az ott van a sorokban, s aki akarja, megtalálja, és netán hasznosítja azt. Talán lesz, aki így tesz. Mi minden esetre azt mondjuk: köszönjük alma mater!

Bazsa György
okl. vegyész, a DE professor emeritusa